A középkori magyar hadsereg

 

Nehézlovas védőfegyverzet

 

A XI-XIII. században a test védelmére a páncél sokféle típusát használták, de az összefüggő lemezpáncél az Árpád-korban még nem alakult ki. Közkedvelt az ún. szalagos sodronypáncél, amelynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra verték sorba, s a váltakozóan jobbra-balra fordított gyűrűsoros szíjakból erősítették össze a megbízható, de mégis könnyű és hajlékony páncélt. Természetesen ismerték a sűrű sorokban bőrruhára varrt gyűrűkből álló változatot is. Csak az egészen előkelők tudták megfizetni egy-egy valódi sodronying árát, amelyet fáradtságos munkával, legkevesebb húszezer gyűrűcskéből állítottak össze. Úgy „szőtték” meg ezt a mintegy tíz kilogramm súlyú inget, hogy minden – hét-tizennégy milliméter átmérőjű és másfél – két milliméter vastagságú – vas huzalkarikájába négy másikat kapcsoltak, s minden szemet egyenként összeforrasztottak vagy összeszegecseltek. A laposra vert huzalból készített gyűrűk a XIII. század elején jelentek meg, s alkalmazásuk úgy növelte meg a sodronypáncél fém védőfelületét, hogy súlya változatlan maradt. A nyugat-európai szokás szerint gyártott páncél valóban hosszú ujjú – a XII. századtól csuklyás szabású – térdig érő ing volt, amelyet kétoldalt fel kellett hasítani, hogy ne akadályozza a lovas nyeregbe szállását. A csípők védelmére megalkották a sodronyos nadrágot vagy harisnyát, majd az ing ujjainak bezárásával kialakították a sodronyos kesztyűt is, ami a XII. században szorította ki az addig megfelelőnek tartott ujjas bőrkesztyűt. Idővel szükségessé vált az ellenséges fegyverek által legjobban veszélyeztetett váll, könyök és térd erőteljesebb védelme, ezért az említett helyekre, sőt a XIII. század elejétől már a felkarra és az alsó lábszárra is felcsatolható, felszíjazható páncéllemezeket erősítettek. Mindezzel egy időben használták a lemezkés páncélok különféle típusait is. Ezek egyike úgy készült, hogy nagyjából téglalap alakú vaslemezkéket a rövid széleiken és a közepükön lévő nyílásokon át szíjjal sorba fűztek, majd további szíjazásokkal az egymás melletti sorokat is összefogták, s ily módon viszonylag könnyű és hajlékony páncélhoz jutottak. A pikkelypáncél négyszegletes lemezkéit tetőcserépszerű illeszkedéssel a felső szélük mentén szíjazták fel a bőr- vagy textilingre, és a közepükön még egy-két szegeccsel rögzítették is. A XIII. század második felében ún. brigadin vált kedveltté; ez vascsíkokkal vagy vaslemezkék sorozatával bélelt bőrkabát volt, s viselőjén csak a felerősítő szegecsfejek sorozatainak rendszere árulkodott róla. Ez a páncélfajta a mongol betörést követően alakult ki Közép-, majd Nyugat-Európában. A tárgyalt lemezkés páncélok a XI. században rövid vagy hosszú ujjú, nyakkivágásos, térdig érő nadrággal egybeszabott kezeslábas mintájára készültek. Az alsó lábszárakat széles bőrszalaggal tekerték körül, de ritkán már lemezkés harisnyát is viseltek. A védőfelszerelést fejhez simuló, s egyébként is szűk szabású csuklyával ellátott lemezkés sapka egészítette ki; az előkelők erre vették még fel a lemezsisakot. A XII. században az ing és a nadrág különvált, s a csuklyás ing akár a lábikráig érően meghosszabbodott, ezért hátul és kétoldalt fel kellett hasítani. Bőre szabták, később testhezálló formára méretezték. A vitéz páncélját egy bőre szabott, redőzött ingre húzta fel, s mivel ez volt a hosszabb, rendszerint ki is látszott a páncél alól. A páncélra a XII-XIII. században még egy övvel leszorított fegyvering (bambusium) került, ezt a keresztes lovagok terjesztették el Európában, s elsődlegesen a páncélos test napfény elleni védelmére szolgált. A korábban még lemezekből összeszegecselt, kúpos harangú példányokat a XI. században az egy darabból kovácsolt sisakok kezdték felváltani, amelyek orrvassal, azaz a homloktájról lenyúló vaspánttal készítettek. E sisakok alsó szélén lyuksor fut, ebbe fűzték be a lemezkés, felvarrt gyűrűs vagy sodronyos nyakvédő felső szélét. A XII. században megnőtt a támadófegyverek súlya, s ezzel fokozódott a hatékonysága is, ehhez a védőfegyvereknek s így a sisakoknak is alkalmazkodniuk kellett. Gyártani kezdték a félgömb alakú példányokat, majd a megnyúló és kiszélesedő orrvas egyre inkább fedezni kezdte az arcot, s fokozatosan kialakult a henger vagy hordó alakú sisaktípus. Ez már az egész fejet védte, s csak a szemek előtt vágtak rajta keskeny látónyílást, alatta pedig légzőlyukakat. Ez a fazék (= csöbör) sisak a párnázott fejtetőn ült, s a XIII. században már címer szerepű sisakdísszel is felszerelték. Az arcél előtt egy merevítőpálca futott. A XIII. végére ez a sisakforma tovább növekedett, s a tetejét ismét kúposra kezdték formálni, hogy az ellenséges csapás könnyebben lecsússzék róla. Ez a nagyméretű fazék- vagy üstsisak már a vállakra nehezedett úgy, hogy a fej szabadon foroghatott benne. Súlya miatt rendszerint csak az ütközet előtt tették fel, s alatta vagy sodronyos, pikkelyes csuklyát, vagy alacsony, kúpos harangú kis sisakot (bacinet) viseltek, de ilyen sisakot feltettek a lemezkés csuklyával védett fejre is.
 A test előzetes védelmére szolgáló kis kerek pajzsokat (Árpád-kori magyar nevük vért) a XI. században a mandula vagy csepp alakú, sima vagy domború felületű normann pajzsok  nagyrészt kiszorították. Ez a deszkából készült, bőrrel bevont, abroncsolt és szegecselt keretű nehéz pajzsforma jó kétszáz évig maradt a használatban. Lovasok és gyalogosok kezében egyaránt megfért, s vagy a hátoldalára szerelt pajzsfogóval tartották, vagy hosszabb tartószíjjal a nyakba akasztva hordták. Legszélesebb részük közepére kúpos testű, fémlemez pajzsdudort szereltek, de a Nyugat-Európában a XII. század első felét követően ezt már elhagyták, s a korábban is festett pajzsfelületen megjelentek az első címerek. Ezek az időközben a normann pajzsból elkülönült, háromszög alakú, ugyancsak lapos vagy domború, de az előbbinél jóval kisebb pajzsokon  váltak általánossá.



Könnyűlovas védőfegyverzet

 

A könnyűfegyverzetű vitéz a XI-XIII. században ugyancsak rákényszerült a védőfegyverzet használatára, hiszen nagyon sokszor nehézfegyverzetű ellenféllel kellett összecsapnia. Teste védelmére nyilvánvalóan elsősorban bőrpáncélt ölthetett, olyasfélét, mint amilyeneket a XIII. századi mongolok bőrpáncéljuk leírásából ismerünk: „A harcosok vértezete... négy darabból áll. Egyik része a combtól a nyakig ér, de igazodik az emberi termethez, mert a mell előtt keskeny, a kartól lefelé pedig kerekdeden körülöleli a testet; hátul a derékig van egy másik rész, mely a nyaktól kezdődik és a testet körülfogó előbbi darabhoz csatlakozik; a váll fölött pedig ezt a két részt, tudniillik az elülsőt és a hátulsót, csatokkal a vállakat fedő két vaslemezhez kapcsolják; karjukat szintén vértezet takarja: a válltól a kézig ér és alul nyitott, valamint a combjukon is viselnek egy-egy darabot. Valamennyi rész csatokkal kapcsolódik egymáshoz.” Maga a bőranyag fáradságos munkával készült: „Marhabőrből vagy más állat bőréből hasított, tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsineget fűznek s ez a következőnek a közepébe illesztik, és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet.” A rangosabb harcosok a korábban már tárgyalt lemezkés, illetve sodronypáncélt öltötték magukra. Ez utóbbiak – szemben a lovagi páncéllal – rendszerint rövid ujjú, s csak a felsőtestet takaró kerekmetszetű drótgyűrűkből összeállított ing szabásában készültek, s az alsótest védelmével a túlzott súlynövekedést elkerülendő, nem törődtek. Csak a XIII. században nyúlt meg a sodronying hossza mind a karokon, mind a csípőn, s a kun élharcosok már ilyen páncélt hordtak. A lemezkés páncél készítéséről is maradt fenn korabeli leírás: „ujjnyi széles és tenyérnyi hosszú vékony (vas)lemezeket csinálnak szép számmal, és minden egyes lemezbe nyolc apró lyukat fúrnak; belől három erős, keskeny szíjat fektetnek, a lemezkéket lépcsőzetesen egyiket a másikra helyezik és az említett lyukakon átdugott, vékonyra hasított bőrökkel szorosan a szíjakhoz erősítik; legfelül rávarrnak egy bőrszalagot, amely megduplázódik mindkét oldalon, és hozzávarrják az egyik szíjhoz, hogy a lemezek jó erősen egymáshoz simuljanak. A lemezekből így szíjszerű alakokat nyernek, azután valamennyit összekötve elkészítik a vértezet különböző darabjait... és úgy kifényesítik, hogy aki ránéz, megláthatja magát benne... A sisak felső része vasból vagy acélból készül, az a része azonban, mely körös-körül a nyakat és a nyeldeklőt védi, bőrből van, ezeket a bőrrészleteket mind a fent ismertetett módon formálják.” A könnyűfegyverzetű harcos is sisakkal védte a fejét. Ez a sisak a XI-XIII. századi Kelet-Európában lemezekből összeszegecselt vagy egy darabbá kovácsolt, kúpos, félgömb vagy féltojás alakú, sodronyos vagy bőrre szerelt lemezkés nyakvédővel ellátott volt, s a sisakdíszt tartó köpűben, vagy zászlócska-tartó kis rúdban végződött. Gyakran kiegészült orrvédővel, máskor pedig félarcos, sőt arcos fémmaszkkal is.

Számszeríj

 

Ez a félelmetes hatású fegyver mindvégig megmaradt a gyalogság használatában, tehát az egyik lovas fegyvernem felszerelésébe sem épült be. Első adatunk szerint, 1242-ben a spanyol Simon ispán számszeríjászai segítségével védte meg a tatárok ostromolta esztergomi várat, 1265-ben pedig a lovak számszeríjjal való lelövését említik, vagyis a fegyvert korszakunk végén már magyar földön is alkalmazták . A számszeríj törzsét fából faragták, s a felső részére kötötték fel szíj vagy zsinórköteggel az ívet. Az ív több irdalt felületű szarulemez összerakásával készült, pergamennel vagy nyírkéreggel bevonva az időjárás káros hatásai elleni oltalom céljából. Az ideg – amely húrral vagy zsinórral sűrűn betekert húr – vagy zsinórkötegből állt – két véghurkát az ív két végének vájatába akasztották be. A törzs felső lapja vájatolt volt a nyílvessző jó fekvésére, s egyben a célzás megkönnyítésére. A számszeríjat felhúzó készülékkel kellett felajzani, mert az emberi kar ereje kevés volt hozzá. A megfeszült ideget a törzs középtájába beszerelt ún. dió akasztotta meg, s ha ezt a törzs alján lévő lehúzó karnak a törzs felé nyomásával elfordulni engedték, az ideg előrecsapódott, s kilőtte a nyilat. A kézi íjjal szemben hátrányos volt a számszeríj kisebb lövésgyorsasága, de ezt a hátrányt a nagy átütőerő ellensúlyozta. Nem véletlen tehát, hogy a hadi nyílhegyek „páncéltörőek”, azaz négyélű, rombuszmetszerűek. A vashegy hossza hetedfél-tizenegy, a vesszőké a harminc-negyven centiméter között változott. A hadi nyilak vezetőszárnyait ferde irányban erősítették fel, s az emiatt forgásba jött nyílvessző nagyobb átütőerővel repült.


angol íj (hosszú íj)

Az angol hosszúíj (longbow) eredetét vizsgálva a legkorábbi szálak Wales-be vezetnek. Wales-ben a X-XII. század táján már használnak tömzsi, viszonylag rövid szilfa (Ulmus fajok) íjakat, amelyekrõl a beszámolók azt állítják, hogy elég vastagok, robosztusak ahhoz, hogy a közelharcban bunkóként is lehessen használni õket. Több szakíró szerint ezek a Wales-i íjak az archeológusok által feltárt történelem elõtti és viking eredetû hosszúíjak újrafelfedezései voltak. Az angolok csak késõbb vették át és tökéletesítették a csataterek hatékony fegyverévé. A Wales-i íjak teljesítményeirõl Giraldus Cambrensis számol be egy XII. századi krónikában. 1188-ban Wales-ben járva egy olyan 3 inch (76 mm) vastag tölgyfa ajtóról tesz említést, amelyet úgy lõttek át íjjal, hogy a nyílvesszõ hegye kibújt a túloldalon. Giraldus további híradásai kísérteties mesék két lovasról, akik közül az egyiket olyan erõvel lõtték combon, hogy a nyílvesszõ teljesen átütötte a testét és megölte a lovat. A másik lovas még szerencsétlenebbül járt, a nyílvesszõk odaszögezték a nyergéhez. Ezek a beszámolók nem sokat túloznak, már ami az íjak átütõképességét illeti. Sajnos egyetlen Wales-i íj sem maradt fenn, amibõl megállapítható lenne ezeknek a tudósításoknak a pontossága, hitelessége. 
Az angolok tehát átveszik a Wales-i találmányt és továbbfejlesztik. Arról, hogy mi lett az íj további sorsa a történelem évszázadaiban, szerencsére elég sokat tudunk. Köszönhetõ ez VIII. Henrik egyik hadihajójának, a Mary Rose-nak, amely 1545-ben süllyedt el a csatornában és amelyet régészek 1982-ben feltártak. A hajó rakományának egy részét képezõ 350 íjból ugyanis 138 db épségben elõkerült. Ezekrõl az eredeti darabokról lenyomozható a készítési technika, a teljesítmény és sok homályos híradás erõsíthetõ vagy cáfolható meg. 
Az angol hosszúíj (longbow) hosszú fejlõdés után a XIV-XV. században élte virágkorát és számos ütközetben (Crecy, Poitiers, Agincourt, Flodden) segítette gyõzelemre az angol seregeket a franciák vagy a skótok ellen. Felmerül a kérdés, hogy ez a nagyszerû, hatékony fegyver minek köszönheti legendás hírét? Miért gyûlölték és ugyanakkor miért rettegtek tõle az ellenséges hadak? Mielõtt válaszolnánk , az íj nevét illetõen meg kell állnunk egy pillanatra. A long bow szóösszetétel hosszú íjat jelent. Na, de milyen hosszút?

A válasz nem egyértelmû, hiszen több elmélet is ismert: 
• Az egyik szerint az íj mindig olyan hosszú, mint amilyen magas az íjász. IV. Edward emlékmûve ugyanis azt mondja „Minden angolnak és írnek, aki angolokkal lakik és angolul beszél, legyen egy íja, amely olyan hosszú, mint õ maga...” Ez saját használatú íjaknál elképzelhetõ és rendben lévõ, „nagyüzemi” gyártásnál azonban nem. Fennmaradt ugyanis néhány hadianyag-megrendelés, amely több száz íjat említ. Kicsi a valószínûsége, hogy az íjkészítõk minden egyes íjászkatonának ismerték volna a testmagasságát és az alapján készítettek volna el több száz íjat — méretre . 
• Egy másik elmélet szerint minden íj hosszú (long), amelyik eléri, vagy meghaladja az 5 láb (152 cm), máshol a 6 láb (182 cm) hosszúságot. 
• A harmadik hipotézis úgy szól, hogy hosszúíjnak (long bow) neveznek mindent, ami nem számszeríj (cross-bow). Ebben az esetben a hosszú jelzõ a mai kézi-íj kifejezéssel azonosítható. Valószínûtlen, hogy maga a középkori íjász hosszúíjnak nevezte volna a fegyverét. A legkorábbi utalás ugyanis erre a kifejezésre a XV. századból való és felszerelésleltárakból ered. Csak késõbb, a XVI. században válik a hosszú íj kifejezés (egybe vagy külön írva) általánossá és azonosítják ezzel az íjtípussal. 
Nehéz tehát eldönteni, mit is jelenthetett (ha létezett egyáltalán) a hosszúíj kifejezés.

Ahhoz, hogy ennek a bizonyos hosszúíjnak a hadászati jelentõségét megértsük, meg kell vizsgálnunk, hogy mibõl, hogyan készítették õket. 
A hadi íj, amit „faragott íj”-nak nevezhetnénk (self-bow) egy darab fából készült. A legmegfelelõbb faanyag az íj készítéséhez a tiszafa (Taxus baccata) — már a történelem elõtti idõktõl kezdve —, bár a könnyebb beszerezhetõség miatt folyamatosan használtak más fafajokat is. A középkorban a tiszafán kívül elsõsorban kõris (Fraxinus fajok), szil (Ulmus fajok) és hegyi szil (?) (ez utóbbi megtévesztõ módon több helyen hegyi mogyoró néven szerepel) voltak a leggyakrabban használt fajok. Megjegyzendõ, hogy a tiszafa-íjak sokkal értékesebbek voltak, mint az összes többi. Erre több utalásból következtethetünk:

• Az íjkészítõ mûhelyeknek minden egyes tiszafa íj után 4 db egyéb, közönséges fából készült íjat kellett készíteniük. 
• 17 éves kora elõtt senkinek sem lehetett tiszafa íja, hacsak az apjának nem volt egy éves szinten legalább 10 fontot jövedelmezõ birtoka. 
• Egy íjásznak sem lehetett 1 shillingnél többet felszámolni egy közönséges fából készült íjért, míg a tiszafa íj ennek sokszorosába került. 
Mindezek ismeretében adódik a következtetés, hogy a tiszafa íjat többre tartották, jobban megbecsülték, mint az egyéb „közönséges” íjakat. A legfontosabb íj-alapanyag azonban mégiscsak a tiszafa volt, amit a szil és a kõris követett. 
Az íj anyaga a farönk vastag ága vagy a facsemete törzse volt. Korabeli beszámolók a farönköt becsülték a legtöbbre, de a nagy kereslet miatt a legfontosabb forrást a vastag ágak jelentették, amelyeket gondosan karbantartott „ültetvényeken” neveltek. Anglia Európa minden részébõl importált tiszafa íjalapanyagot. Használtak hazai alapanyagot is, de ez távolról sem elégítette ki az igényeket. A legjobb alapanyag kezdetben Spanyolországból érkezett, de az ország faállományának pusztulását követõen Olaszország vált a legfõbb beszerzési hellyé. A XV. sz. közepére a tiszafa beszerzésének központja Velence lett, ahonnan angol kereskedõk vásárolták és szállították Angliába. A leírások szerint a jó alapanyag 3x3 inch (7,6 cm) vastag, 7 láb (213,3 cm) hosszú, négyszögletes keresztmetszetû és lehetõleg csomómentes. Az íjalapanyagokat — bármilyen eredetûek is voltak — mindig megvizsgálták és minõség szerint válogatták. A Mary Rose íjai azt bizonyítják, hogy a termelõktõl a vizsgálókig mindenki értette a dolgát, hiszen ezek az íjak olyan egyforma minõségû tiszafákból vannak, ami ma szinte beszerezhetetlen. A faragott íj (self-bow) szíjácsból (háncsrész) és gesztbõl (farész) áll. A világosabb színû szíjács réteg ellenáll a húzóerõnek, ezért ez a réget alkotja az íj hátát, míg a sötétebb színû geszt a nyomóerõnek áll ellen, tehát az kerül a hasoldalra (egy görnyedt tartású emberi testhez hasonlóan). A két réteg együtt egyfajta természetes rugót alkot, ami nagy teljesítményt tesz lehetõvé. (Richard Galloway elkészített egy íjat 1 és 3/4 óra alatt — 105 perc! —, amibõl következtethetünk a termelés ütemére.) 
Egy kész íj optimális hossza 5 láb 7 inch (170,1 cm) és 6 láb 2 inch (187,6 cm) között van, bár a Mary Rose-on talált íjak ennél 3-4 inch-csel (7-10 cm) hosszabbak. 
Az íjkarok legoptimálisabb keresztmetszete egy legömbölyített „D” forma. Az íj húzóereje valahol 80 és 120 font (36-54 kg) között van. Modern tesztek tanúsága szerint nem elõnyös 120 font fölé emelni a húzóerõt, bár ezt néha mégis megtették. A legerõsebb eredeti íj húzóerejének becsült értéke cca. 160 font. (Megjegyzendõ, hogy a modern céllövõ íjak húzóereje 45 font körül van, a ma használatos hosszúíjak ereje pedig 60 font körül mozog.) 
A közhiedelemmel ellentétben az íjak nem mindig készültek egyenes fából. Az új tiszafa íjaknak gyakran van egy enyhe elõremutató görbülete (reflexe), ami a gesztréteg erezetének természetes tulajdonsága miatt van. Bár ez a jellegzetesség többnyire rejtve van, az íj megfeszítéskor növeli a teljesítményt. Ez a reflex fokozatosan eltûnik a használat során és az íj idegkövetõvé válik. Az íjkészítõk néha hõkezeléssel szándékosan növelték az íj reflexelését. Ez növeli a húzáshosszt és észrevehetõen javítja az íj teljesítményét. Középkori illusztrációkból és a Mary Rose leleteibõl nyilvánvaló, hogy a hadi íjakat szaru végekkel (csúcsokkal) látták el, amelyekbe az ideg (húr) beleilleszkedett. Ez egyrészt védte az íjkarok csúcsait, másrészt lehetõvé tette nagyobb ideghurkok alkalmazását. Ily módon az ideg fel-le csúszhatott az íjkaron le- illetve felajázkor. Az is jól látható, hogy a markolaton nem használtak kötözést, bandázsolást. A legkorábbi ismert ábrázolás, amely kötözött markolatú íjat ábrázol flamand és 1565-bõl való. Ascham az íjmarkolat viaszolását ajánlja, amely megvédi a fát a kéz melegétõl és nedvességétõl. A Mary Rose íjainak közepénél jelzések találhatók — és ez úgy tûnik általános volt —, ami lehet az íjkészítõ jele, de lehet a vesszõ kifutásának jele is. A mai íjakkal ellentétben nem volt alsó és felsõ íjkar, ezeket az íjakat úgy tervezték, hogy akárhogyan lehessen velük lõni.

A fenti ismeretek birtokában joggal kérdezhetnénk, miért volt szükség ekkora erejû íjakra? A válasz egyszerû és egy régi mondásból következik: „A cél szentesíti az eszközt”. A vértezet fejlõdésével — fõleg a teljes lemezpáncélok elterjedésével — ekkora erõre volt szükség, hogy az íjászok hatékonyak legyenek. De vajon sikerült-e nekik? Nos, úgy tûnik igen. Nézzünk néhány beszámolót: 
Lord de Clifford a towtoni csatában (1461) elkövette azt a hibát, hogy — elbágyadva a forróságtól — levette a torkát védõ nyakpántot. Egy nyilvesszõ azonnal leterítette és így — teszi hozzá a krónika — életével fizetett meggondolatlanságáért. 10 évvel késõbb Nibley Greenben nyílvesszõ ölte meg Lord Lisle-t, amikor felemelte sisakrostélyát. Egy másik áldozat a Rózsák háborújában Oxford grófja volt, akit a sisakrostélyán keresztül öltek meg, miközben váratlan támadást hajtott végre egy ostromlott várból. És még sorolhatnánk a szomorú példák sorát. Hasonló eredményre jutott Dr. Saxton Pope is, aki a 20-as években készített egy másolatot a Mary Rose-ról származó egyik íjról. Ezzel a 75 font (33,7 kg) erejû íjjal teljesen keresztül lõtt egy 1 inch (2,5 cm) vastag fenyõdeszkát, egy XV. századi mailt, egy acél fûrészlapot és egy 1/6 inch (4 mm) vastag edzett acéllapot. Más beszámolók kimerítõ részletességgel adnak hírt arról, hogy az erõs íjakból kilõtt vesszõ minden akkor ismert és használt vértezetet át tudott ütni. 
Az erõs íjnak azonban van egy másik elõnye is. Ez pedig a nagy lõtávolság. Az errõl szóló beszámolók — mi tagadás — elég mesések. Ez valamirevaló íjtól elvárták, hogy minimum 200 méterre el tudjon lõni, de jó íjász kezében nem ritka a 300 méter vagy afölötti eredmény sem. A XIX. század vége felé többen megpróbálták ugyanezeket a távolságokat meglõni. Mr. Horace Ford 1850-es években 280 métert, Mr. Major J. Straker 282 métert, Mr. Leonard H. Daily (100 fonttal) 364 métert, míg Mr. Paul Southerland (125 fonttal!) 446 métert ért el. Úgy tûnik, hogy a középkorban a reális lõtáv 200-300 méter lehetett és csak kivételes esetekben lõttek 300 méter fölé. 
Érdekes, hogy a lõtávolságok mellett szinte sehol sem szerepel az, hogy a középkor íjászai milyen pontosan tudtak lõni. Persze ismert Locksley figurája Scott Ivanhoe-jából, aki 100 yard távolságból eltalálja az 1 inch vastag fûzfaágat és persze Robin Hood figurája, aki mindig mindent eltalált, de ezek a történetek enyhén szólva nem autentikusak. Úgy tûnik, a középkori íjásztól senki nem várta el, hogy mesterlövész legyen. Ez két okból is logikusnak tûnik: 
• Ilyen szörnyû erejû íjakkal még egy nagyon erõs ember sem tud gondosan célozni. 
• Több száz méteres távolságból — pláne mozgó célnál — nincs igazán értelme a célzásnak. Az íjász-csapattestek hatékonyságát nem az adta, hogy sok — egyénenként — kiváló lövészbõl állt, hanem, hogy együttesen megsemmisítõ nyílzáporral tudták elborítani az ellenséget. 
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna akkoriban sok remek lövész (hiszen majd minden nap gyakoroltak), mindössze annyit jelent, hogy nem a lõpontosság volt a legfontosabb elvárás. 
Elvárás volt viszont a lõgyorsaság. Egy képzett íjásznak ki kellett tudnia lõni 12 vesszõt egy perc alatt. Ez nem jelenthetett problémát különösen akkor, ha nem kellett gondosan célozni.

Összegezve az eddigieket megválaszolhatjuk a korábbi kérdést, miszerint mi indokolta ennek az egyszerû fegyvernek a sikerét? Két szempont is indokolja a sikert: 
• A hosszúíj azért vált hatékony fegyverré, mert — bár technikailag nem ez az íjtípus volt a kérdéses idõszak leghatékonyabb íja — ez volt a legalkalmasabb: aránylag olcsó, könnyen és gyorsan elkészíthetõ robosztus fegyver, ami alkalmas a sorozatgyártásra, nagy távolságból hatékony, minden vértezeten áthatol és nagy a „tûzgyorsasága”. Ezek azok a kritériumok, amelyeknek minden gyalogsági fegyver megfelel mind a mai napig. 
• A másik indok az , hogy szinte ez volt az egyetlen fegyver, amely sikerrel vehette fel a harcot a kor legfélelmetesebb, legütõképesebb csapattestével, a lovon támadó lovagsereggel. 
Ezeknek a nehézvértezetû lovasoknak akkoriban senki sem tudott ellenállni. Kivételt talán csak az íjászok képeztek, akik 200-300 méteres biztonságos távolságból „támadták” a lovasokat. Ráadásul azok még visszavágni sem tudtak, csak a fogukat csikorgathatták vagy az öklüket rázhatták a távoli ellenség felé. Próbáljuk egy kicsit beleképzelni magunkat az agincourt-i csata helyzetébe. 1415 október 25.-ét írunk és a csatamezõn egymással szemben áll az angol és a francia sereg. Az elõbbi 1000 lovaggal és 5000 íjásszal, míg az utóbbi több, mint 18000 katonával, akik közül mintegy 3000 a lovag. A csata kimenetele nem lehet kétséges, a franciák könnyû öldöklésre számítanak. Az angol íjászok azonban az erdõszélen masszív karósövényt állítanak fel és várják a támadást. Amint az ellenfél lõtávolba ér, olyan nyílzáport zúdítanak rájuk, amit a szemtanúk így írnak le: ...az angolok nyilai elsötétítették a Napot (...) mintha jégesõ hullott volna... Igazuk volt. A lovasoknak legkevesebb 2-3 perc kellett a mintegy 300 méteres távolság leküzdéséhez. Ezalatt nem kevesebb, mint 5000x24, azaz 120 ezer (!) nyílvesszõt „kaptak a nyakukba”. És mind képes volt arra, hogy átüsse csillogó vértezetüket. Ha csak minden tizedik vesszõ talált is el valakit, az is 12 ezer találat 2-3 perc alatt. A kézitusa még el sem kezdõdött, de a francia sereg már meg van tépázva. Sebesült emberek, lovak mindenütt és.... A többit már a képzeletre bízom.

Mi tehát a hosszúíj titka? Az, hogy az íjászok alakulata biztosította az elsõ „tüzérségi zárótüzet” a történelem folyamán. Egyszerû, hatékony, kitûnõ fegyver volt ez, amely uralta a csatatereket néhány évszázadon át.

Az idõ azonban múlik, a régit felváltja az új. VIII. Henrik 1547-ben bekövetkezett halála után az íjászat rohamos hanyatlásnak indult, bár 1590-ig egyenértékûnek tartják az új fegyverrel, a muskétával. Végül azonban a tûzfegyver bizonyult erõsebbnek. Az angol hosszúíj ideje leáldozik és az utolsó csapást I. Erzsébet méri rá 1595 októberében, amikor engedélyezi az íjászalakulatok muskétásokká alakítását. Ezt követõen az íj már csak néha-néha bukkan fel, igazi jelentõsége már nincs. Igaz ugyan, hogy a nagy elmék még emlékeznek rá (Benjamin Franklin 1776-ban Lee tábornoknak címzett levelében írja: „... Még mindig azt tartanám kívánatosnak Veled együtt, hogy a pika legyen bevezetve és én hozzátenném az íjakat és a nyilakat is; ezek jó fegyverek voltak, nem volt bölcs dolog félretenni õket...”), de egykori dicsõségét, fényes gyõzelmeit már csak az emlékezet õrzi.

Az ideg

Az angol hosszúíj idege kenderbõl (Canabis nemzetség) készült. Sir John Smythe szerint az idegek jó minõségû kenderbõl készültek egyfajta ragasztóval, hogy ellenálljanak a nedvességnek és a nyirkosságnak. Az ideget maguk az íjászok bandázsolták le vékony fonallal, úgyhogy ritkán szakadtak el. (Ha használat közben az ideg mégis elszakadt, az íjásznak mindig volt néhány, az íjhoz megfelelõ tartalék idege.). A bandázsolás jelen esetben azt jelenti, hogy vékony fonalat tekercseltek az ideg középsõ részére, ami védte a nyílvég okozta kopástól. Az idegek úgy készültek több vékony szálból mint a kötél, de ebben az esetben összefonás helyett összesodorták az elemi szálakat. Az ideg végein lévõ hurkoknál a szálakat megduplázták. Készültek olyan idegek, amelyeknek mindkét végén volt hurok (duplahurkos ideg) és olyanok, amelyeknek csak az egyik végén találunk hurkot (szimplahurkos ideg). A szimplahurkos ideg elõnye az volt, hogy az íjász bármilyen hosszúságú íjra fel tudta tenni, míg a duplahurkos csak ismert hosszúságú íj esetén volt megfelelõ. Ebbõl az következik, hogy a sorozatban gyártott, ellátmányként kapott íjaknál csak a szimplahurkos jöhet szóba. Az ideget az íjász maga tette fel az íjra egyszerû ács-csomóval, amit neveznek íjász-csomónak is. A készítés során az ideget bewaxolták (beragasztózták?), hogy az elemi szálakat együtt tartsák és a kész ideget vízhatlanná tegyék. A kenderbõl készült idegek rendkívül erõsek voltak, éppen ezért - bár az elemi szálak száma függött az íj erejétõl - még nagyon erõs íj esetében sem volt szükség különlegesen vastag idegre. Sajnos eredeti ideg fennmaradásáról nem tudunk, de a nyílvesszõk végén lévõ bevágás ,mérete alapján az egykori idegvastagság 1/8 inch (3 mm.) volt. 
Néhány középkori leírás - Aschamot is beleértve - említést tesz még len és selyem idegekrõl is. (A selyem meglepõen jó hírû volt. ) 
Len - ugyancsak waxolva - bizonyára gyakori volt a XVIII. században és ettõl az idõtõl fogva a II.világháborúig Belgiumban készültek a legjobb len alapanyagú idegek. 
Bármilyen jó is lehetett a selyem, mint alapanyag, teljességgel valószínûtlen, hogy a legtöbb íjász - pláne íjászkatona - be tudta volna szerezni. 
Végül az íj felajzásáról is essék szó. 
Az angol hosszúíjat nem az ún. "belelépõs" módszerrel ajzották, hanem egy manapság kevéssé ismert módon, mely a következõképpen történik: 
Jobbkezes íjász esetén az íjat a jobb lábhoz támasztjuk és a markolatot jobb kézzel fogjuk meg. A bal kéz az íj felsõ karján nyugszik. Jobb kézzel magunk felé húzzuk az íj markolatát és ezzel egyidejûleg a bal kéz a húrvájatba tolja az ideg fülét. Ez természetesen csak akkor mûködik, ha az ideg nincs levéve az íjról, hanem csak "rá van lazítva" az íjra. Ezután az ún. "fistmele"-lel ellenõrizzük az ajzásmagasságot, ami az ökölbe zárt kezet és a rá merõlegesen kinyújtott hüvelykujjat jelenti.

A nyílvesszõ

Meglepõen kevés, mindössze egyetlen egy eredeti nyílvesszõ maradt fenn azokból a milliókból, amelyek egykor betöltötték Anglia egét. Ezt az egyet 1878-ban találták a Westminster Apátság tornyának egyik gerendájába fúródva és ma is ki van állítva az Apátság altemplomának múzeumában. Ez tehát az egyetlen nyílvesszõ, aminek a pontos méreteit ismerjük. A Mary Rose-on találtak ugyan sok nyílvesszõnek való fatestet, de ezekbõl nem lehet megállapítani az egykori vesszõk tulajdonságait. 
Sokkal többet mond viszont Roger Ascham az 1545-ben kiadott Toxophilus címû mûvében a középkor íjainak "lövedékérõl". 
Ascham 15 különbözõ nyílvesszõnek való fát sorol fel, köztük Rezgõ nyár (Populus tremula), Kõris (Fraxinus fajok), Nyír (Betula pendula), Fûz (Salix fajok), Gyertyán (Carpinus betulus), Éger (Alnus fajok), és Bodza (!) Ezeket mind meg is találták a Mary Rose-on. Meglepõ, hogy még csak meg sem említi a XIV-XX. század egyik legnépszerûbb fáját a skót fenyõt (Pinus silvestris). Ascham a nyílvesszõgyártáshoz legmegfelelõbb faanyagnak (Fred Lake szerint) a kõrist, (Clive Bartlett szerint) a rezgõ nyárt tartotta. Fred Lake szerint a kõris azért jó, mert elég gyors és nehéz ahhoz, hogy nagy átütõereje legyen. Clive Bartlett szerint a nyár pedig azért, mert a nedves, angliai körülmények között növõ fák könnyen szaporodnak lemetszett hajtásról, rendkívül gyorsan nõnek és erõs, de könnyû faanyagot szolgáltatnak. Tény, hogy a nyárfából készült nyílvesszõk számos középkori leltárban megtalálhatók. A nyílvesszõk hossza már akkor is nyilván a húzáshossz függvénye volt. A megtalált eredeti vesszõ hossza 30,5 inch (77,4 cm). A vesszõk átmérõjének jóval nagyobbnak kellett lennie a manapság használatos 8-9 mm-nél és ezt a feltételezést az egyetlen eredeti vesszõ alá is támasztja, ugyanis ennek az átmérõje 0,5 inch-nél valamivel vékonyabb, ami 11-12 mm-re adódik. A vesszõ súlya 1,5 uncia (42,5 g), de a felhasznált hegyek méreteibõl következtetve az átlagos súly 40 és 80 g között lehetett. 
A középkorban a vesszõkre 3 db. tollat erõsítettek 120 fokban. A tollak liba szárnyból valók voltak. A tollazás hossza maximum 12 inch (29,4 cm). Egy 1475-bõl származó felszerelés-listán szerepel 350 db 9 inch (22,05 cm), 1750 db 8 inch (19,6 cm) és 7690 db 7 inch (17,15 cm) hosszúságú tollal ellátott vesszõ. A tollazást ragasztották és bandázsolták. A teljes hosszúságban sûrûn feltekert fonál és a ragasztó együtt igen stabil és vízálló megoldás volt. A nyílhegyek terén viszonylag nagy változatosság volt a jellemzõ. A legjellegzetesebb forma az ún. bodkin hegy, amit az ellenség páncélzatának áttörésére használtak. Ez egy vésõhöz vagy árhoz hasonló hegyforma, amelyik közvetlenül a hegy mögött szélesebb, mint a vesszõ vastagsága. Ennek megfelelõen, ha a hegy átlyukasztotta a fémlemezt, a vesszõ nem szorult bele a nyílásba, hanem akadálytalanul haladt tovább. A bodkin mellett több más hegytípus is ismert, pl. a széles szakállas vágóélû pengehegy vagy a dárdahegyhez hasonló forma. Tudjuk, hogy a gyakorláshoz tompa hegyet használtak. 
Háborús idõkben az íjászok tartalék lõszerét szekéren vitték, vagy bõrrel letakart ládákban, vagy pedig a középkor legsokoldalúbban használt tárolóeszközében- hordókban. Tudvalévõ, hogy háborúban az íjászok mai mércével mérve elképesztõ mennyiségû nyílvesszõt használtak el. Jellemzõ, hogy egy íjász 24 nyílvesszõt, vagy ennek a többszörösét kapta. Innen ered a mondás, miszerint minden angol 24 skótot visz az öve alatt. Ez ma soknak tûnik, de akkoriban nem volt az. Gondoljunk bele, hogy ha az íjász folyamatosam lõtt, akkor ez a vesszõmennyiség csak 2-3 percre (!) volt elegendõ. Így ne lepõdjünk meg, ha néhány középkori lista több ezer, sõt több tízezer vesszõt említ. Néhány kortárs illusztráció ábrázol ládákat olyan vesszõk számára, amelyeknek nincs hegyük és külön hordókat hegyekkel. Lehetséges, hogy a hegyeket csak közvetlenül a kilövés elõtt rögzítették fel a vesszõre (felszorították, vagy viasz segítségével "felragasztották"). Ennek vitathatatlan "elõnye", hogy a hegy nincs stabilan a vesszõhöz rögzítve. Ez kilövéskor nem okoz problémát, viszont találat esetén a vesszõ kihúzható a sebbõl - a hegy ellenben bent marad. További elõnye ennek a megoldásnak az, hogy a sérült vesszõrõl a hegyet könnyû eltávolítani, vagy a vesszõre új hegyet lehet tenni.


Öltözék és vértezet 14. század

A fegyverek fejlődésével a különböző védőfegyverek, védőöltözetek fejlődésére is nagy szükség volt a támadások hatékony kivédése érdekében. A sodronying adta védelmet sisakokkal és szűkre szabott bőr ágyékkötőkkel erősítették meg. A sokkal drágább lemezvértezetet csak a módosabbak engedhették meg maguknak.

Pajzsok: A pajzsok védekezésre és támadásra is alkalmas eszközök voltak. Anyaguk fa, később fára erősített fém, majd teljesen fémből készültek. Minden szúró, vágó és zúzó fegyver ellen hatásos volt. Készültek embernagyságban is. A várak és ostromok alatt az íjászok e mögé a pajzs mögé húzódtak míg "töltöttek". Felületükre az adott uralkodó, vagy sereg címere volt felfestve. De volt olyan is amikor a lovag a saját címerét rakatta rá. Ha a lovag elveszítette a fegyvereit, akkor a pajzs élével és "sarkával" még mindig tudott halálos sebet ejteni az ellenen.

A lovagok öltözéke és vértezete: A középkori ruházat egyszerű volt. Vászon inget viseltek, ezeket néha több rétegben is. Erre vették fel a védőfelszereléseket. A legolcsóbb az egyszerű bőrvért volt. Ennél bonyolultabb, drágább és hatásosabb védőeszköz volt a szintén bőrből készült pikkelyes, vagy szegecsekkel kivert bőrvért. A pikkelyek elvezették a vágást. Ezeket a bőr pikkelyeket vászonra erősítették egymást félig fedve. Mint ma a tetőcserepeket ahogy felrakják. Ezeket követte hatásosság szerint aláncing. Ez több ezer láncszemből összefűzött "ruha". Súlya 18-25 kg.

Ezekre az öltözetekre vehették még fel az úgynevezett fegyverkabátot, melyre szintén címereket raktak. A lábra bőrből készült csizmát vagy topogót húztak. Később ezeket vasalták a lábszárnál. Az alkart fémből vagy bőrből készített alkarvértekkel védték. A fém alkarvérttel a kardok csapásait is lehetett hárítani.

A fej védelméről a láncszemekből készített ún. lánccsuklya védte a kezdeti időkben. Ezeket váltotta fel illetve egészítette ki a nyitott sisak, melyet kovácsok készítettek, és ami már hatásosabb volt a szúrások, vágások ellen. A köztudatban és festményeken azonban mind a mai napig legismertebb a fazéksisak. Ezek teljesen zárt sisakok, főleg lovasrohamoknál használták. Előnyük, hogy az arcot és fejet teljesen védték, hátrányuk, hogy csak részben egy kis résen át láttak ki.

Az udvarhölgyek öltözete: A hölgyek egyszerű vászonruhát viseltek. Erre vettek fel egy színesebb, drága, nemes anyagból készített, díszesebb felsőruhát. A ruha a bokáig ért, a lábra bőrből készült zárt sarut húztak. A fejre fátylat tettek, esetleg díszesebb hajfogót. Gyakorta használtak nyakéket.




Forrás:
Internet

























 





























































Nehézlovas támadófegyverzet

 

A nehézfegyverzetű lovas (lovag) távolsági fegyvert általában nem használt, ezért magyar sajátosságnak tűnik, hogy a XIII. század közepétől adatok sokasága bizonyítja: az íj a felszerelésükhöz tartozott. A korábbi időkhöz képest megnőtt a lándzsa jelentősége, mert a könnyűlovasság nyílzáporos csatakezdő műveleteit követően a nehézfegyverzetű főseregek ékben vezetett lándzsás rohamban ütköztek meg. A lovag a baljában tartotta a ló kantárját, s egyben irányította a nyakából szíjon lógó pajzsot, ugyanakkor pedig a jobb hóna alá szorított nyelű, előreszegezett hegyű lándzsával vágtatott előre. A ló és lovas egész mozgási energiája a lándzsacsúcsban összpontosult. A lándzsák nyelét a hegy alatt címeres zászlócskával díszítették. Ismerünk olyan beszámolót, amely szerint az ütközetben kölcsönösen egymásra dobták a lándzsáikat az ellenfelek , a magyarok tehát még a XIII. században is inkább a döfő- és hajítófegyverként egyaránt kezelhető, embermagasságú nyélre szerelt lándzsákat kedvelték.
 Az egymásra támadó ékek lándzsaharca után kialakuló test-test elleni páros viadalok közelharcának fő fegyvere a kétélű kard maradt, de a védőfegyverzet gyakoribbá válásától és minőségi fejlődésétől is kényszerítve lényeges változásokat élt át. Súlya jelentősebben csak a XII. század közepétől indult növekedésnek, a csapás hatékonyságának emelése céljából, s az egy kilogrammról lassan elérte a másfél kilót, sőt a megnyúlt markolatú, alkalmanként kétkezi használatra is illő típusok  még meg is haladták azt. A súly emelkedése a penge hosszúságának és szélességének, valamint a markolatgomb tömegének növekedési számlájára írható, emiatt a kard súlypontja még közelebb került a markolathoz, aminek következtében megjavult a kezelhetősége és a szúrás pontossága. A kényelmesebb és a manőverezésre képesebb, vívó használatot segítette elő a markolat végét határoló markolatgombnak és keresztvasnak ívelt vonalú kialakítása, ezzel ugyanis nagyobb tér jött létre a markolatot szorító kézfej mozgásához. Ugyanezt a célt szolgálta a markolatvas megnyújtása, mert így a páncélkesztyűs kéz jobban elfért rajta. A korszak kardjainak többféle típusú keresztvasát a megnyúlt forma kapcsolja össze, amely tizennyolc – huszonöt centiméter hosszúság között változott. A méretarányaikban változatos pengék új – bár már a X. századtól megfigyelhető – jellemzője, hogy nem lekerekedően, hanem határozott hegyben végződnek, jelezve, hogy rendszeresen szúrtak is velük. A korábban fél-pengeszélességnyi vércsatorna a XII. század közepéig kissé, a későbbiekben lényegesen elkeskenyültek, sőt feltűnt a vércsatorna nélküli, enyhén gerincelt (azaz rombuszmetszetű) pengeforma is. A penge mindkét oldalán vas vagy színesfém bekovácsolású műhelynevek, feliratok, geometrikus jelek, alakos ábrázolások jelentek meg, kivételképpen pedig címer is előfordult. A közelharcban vagy a kegyelemdöfés megadásakor a küzdő felek tőrt is előrántottak, ezért a XII. századtól kezdve ezt a fegyvert is a lovagi felszerelés kellékének tekintették. Páncélos ellenféllel szemben igen hatásos volt – elsősorban a gyalogság kezében – a sokféle balta, amelynek nehézlovassági használatát egyelőre nem tudjuk bizonyítani. A kisméretű buzogány néhány változata a korszakban terjedt el, de inkább a könnyűfegyverzetű lovasság használta.

  

Könnyűlovas támadófegyverzet

 

A könnyűfegyverzetű harcos pajzsot rendszerint nem használt, de alkalmasint kézbe vehette. A pajzstól való tartózkodásnak az volt az oka, hogy akadályozta tulajdonosát az íj és ló együttes kezelésében. Fő támadófegyvere ugyanis az íj maradt. A XI-XII. században feltehetőleg megőrződött a honfoglalás kori összetett-visszacsapó íj típusa. Ez mintegy száztíz centiméter hosszúságú, leengedett állapotában enyhe ívelésű fegyver volt. Ezt a formát több részből összecsapolt, alkalmasan megfaragott famag adta: a markolatot és a karokat egy, az íjkarok végeit egy-egy további darabból illesztették össze, vagy megfelelő alakú ágakat kerestek a két teljes íjkarhoz, s ezeket csapolták össze a markolattal. A legalkalmasabb anyagnak a juhar jól megmunkálható, szívós és rugalmas fája bizonyult. A rugalmas íjkarok - felajzva a célpont felé néző - külső ívére zsírtalanított és megpuhított szarvasín kötegeket, a belső - az íjász felé forduló - ívére pedig szarulemezt ragasztottak fel halenyvvel. Ez a szerkezet magyarázza meg a típus nagyszerű tulajdonságainak titkát: az ín ellenállt a nyújtó és húzóerőnek, a szaru rugalmas támasztékot adva egyensúlyozta ki a külső (ínnal borított) oldalon fellépő erőket, s közöttük a fa játszotta az összekötő szerepet, felvéve egyben az erőhatások okozta rezgéseket is.    Íjjal harcoltak a Magyarországra hozott muzulmán íjászok, és rajtuk kívül a hasonlóan felszerelt magyarok, székelyek, besenyők, majd a XIII. századtól a jászok és kunok is. Az utóbbiak minden bizonnyal az összetett-visszacsapó íj későbbi, fejlettebb, ún. tömör csontvéges változatát hozták magukkal. Ennél az íjfajtánál a rugalmas és a merev íjkar rész hosszúságának aránya az utóbbi javára változott meg úgy, hogy a merev kart még egy – olykor több húrbeakasztó vájattal is ellátott, vagyis az íj gyengébb és erősebb felajzhatóságára utaló – tömör csontból faragott karvégekkel toldották meg. A markolatot is átalakították, mert a korábbi, ellipszist közelítő formájú markolatborító csontlemezek helyett középen keskeny, a végein szélesedő példányokat ragasztottak fel rá. Ezt az íjtípust egyszerűbben lehetett tömegméretekben gyártani. A tömör csontvéges összetett-visszacsapó íjat a korábbi típusnál kisebbre méretezték, mert merev karjai meghosszabbodásával az egész íj merevsége megnőtt: a fegyver erősebbé vált és messzebbre hordott. Nehezebben lehetett persze felajzani, viszont jobban tűrte a hosszabb ideig tartó megfeszített állapotot, s így lehetővé vált állandóan működőképes fegyverrel járni. Emiatt viszont át kellett alakítani a korábbi bőrhurka formájú íjtegezt olyan tartóvá, amely alkalmas volt a felajzott íj befogadására. Maga az íj a hőmérsékletre és a nedvességre továbbra is érzékeny maradt olyannyira, hogy a hód-tavi csatát (1280) a kunok éppen egy kitört zápor hatására, íjhúrjaik megereszkedése következtében alkalmatlanná vált lőfegyvereik miatt vesztették el. A nyílvesszők változatos formájú nyílhegyei között a XI. századtól kezdődően megszaporodtak a különféle páncéltörő nyílcsúcsok, jelezve azt, hogy az íjászok egyre többször találták magukat szembe páncélozott ellenféllel. A sokféle hegyű nyílvessző között tudatosan válogattak. A könnyűlovasság – beleértve a kunokat is – lándzsa használatáról nincs régészeti, illetve képi adat a Kárpát-medencében, a délorosz steppén azonban ez a fegyver is ismert volt, leginkább széles köpűvel, és keskeny, páncéltörő pengével. A XIII. századi mongolokról tudjuk, hogy „némelyeknek közülük vannak lándzsáik, a lándzsa vas tövénél horoggal, melynek segítségével az ellenfelet a nyeregből lerántani igyekeznek.” A közelharc fegyverei közül a szablya említendő, jóllehet még a mongolok között is inkább csak a gazdagabbak rendelkeztek vele. A XI. századtól kezdve ez a fegyver is átalakult: lassan létrejött a korábbinál hosszabb, szélesebb és erősebb görbületű penge. Megmaradt a markolatvasnak az él felé hajlítása, és rendszerint egyenes, ívelt oldalúan rombusz elölnézetű keresztvasat húztak fel rá, de később – már a XIII. században – az egyenes, pálcás végű keresztvas is megjelent. A balta a XI-XIII. századi könnyűlovasság nomád leletanyagában igen ritka, jóllehet pl. a mongol katonai előírás a XIII. század közepén szekerce tartására kötelezte a közvitézt . Figyelmet érdemel az a tény is, hogy az inkább lovagi fegyvernek vélhető bárd is bekerült – ha elvétve is – a kun fegyverzetbe. Volt még egy hagyományos, a Kárpát-medencében talán már besenyő vagy csak kun közvetítéssel megjelent ütőfegyver, a buzogány. Változatos formában vasból kovácsolták vagy bronzból öntötték e buzogányokat, s fanyélre szerelve használták őket.

 

A magyar íj

Számunkra magyarok számára, mindenképpen a magyarok íja a legizgalmasabb. Az 1930-as évekig semmiféle nyomát nem találták Magyarországon és a formáját sem tudták elképzelni őseink e félelmetes fegyverének. Cs. Sebestyén Károly régész volt az első, aki felismerte a honfoglalás-kori sírokban talált csontok (íjvégcsontok és markolatcsontok) jelentőségét és szerepét. Ezt az információt Fábián Gyula professzor használta fel, aki működőképes honfoglalás-kori íjrekonstrukciókat készített Magyarországon először. Kizárólag tudományos és nem üzleti célból. A későbbi íjkészítők mind Fábián Gyula tapasztalatait használták fel műgyanta vagy kompozit íjaikhoz.
De mitől is jó a magyarok íja, vagy lehetett jobb, mint más íjtípusok a korszakban? Először is a használótól, hiszen minden bizonnyal, őseink kiváló íjászok lehettek, akik lóról is tudták használni ezt az eszközt. Másodsorban a szerkesztés és a felhasznált anyagok miatt, amelyek hatékonyabbá tették ezt a fegyvert más fegyverekkel szemben. Az íj tulajdonképpen nem más, mint egy kétkarú rugó, amelyet a húr segítségével ajzanak fel és feszítenek ki. Már a felajzáskor energia tárolódik az íjkarokban amit az íj kihúzásával tovább növelünk. A mindenkori íjkészítőknek azt kell figyelembe venniük, hogy az íj külső részére húzóerő a belső felére pedig nyomóerő hat. Teljes kihúzáskor tehát az íjkarokban maximális helyzeti energia halmozódik fel, ami az ideg elengedésekor mozgási energiává válik és kiröppenti a nyílvesszőt.. Természetesen az egyes íjtípusok között jelentős az eltérés mind felépítés, mind hatékonyság tekintetében. A honfoglaló magyarok íja az összetett reflexíjak nagy csoportjába tartozik. Gyakorlatilag a hagyományosnak nevezhető azaz csak természetes anyagok felhasználásával készült íjak közül ezt az íjtípust tekinthetjük a leghatékonyabbnak. Az összetettség azt jelenti hogy nem egy, hanem több rétegből áll az íj. A reflexitás pedig azt hogy alapállapotban, azaz felajzás előtt az íj egy C alakot formál, míg felajzás után az ellentétes irányba hajlik át. A magyar íjak esetében az íj három rétegből állt az ín fa és szarurétegből.

Az íj külső felén ahol nyúló erők lépnek fel a fára ragasztott ínrostok helyezkedtek el, belül pedig ahol tömörödött az anyag szaruréteget alkalmaztak őseink.A magyar íjak esetében a teljes íjgarnitúra 6 csontból állt, ebből 2 a markolatot erősítette, és 2-2–t helyeztek el az íjvégeken. Természetesen nem mindenhol találták meg a teljes íjgarnitúrát, ez lehet, hogy az ásatók figyelmetlenségéből adódott, de előfordulhat, hogy nem minden helyen alkalmaztak csontborítást az íjon. Persze vannak olyan sírok, ahonnan egyáltalán nem kerültek elő csontleletek.




Kardok
A kard a nemcsak a nyugati vitézek legnépszerűbb fegyvere, hanem a lovagi szellem szimbóluma is volt. Egy lovagnak a kardja jelentette a legfontosabb értékét, a becsületét, bátorságát és hitét jelképezte ez a fegyver, szimbolizálta a lovagi címig vezető útját. Hazánkban az első egyenes kardok már a XI. században használatban voltak a Magyarországra érkező német lovagok révén. Sőt, tudjuk, hogy Szent István testőrségében szolgáltak idegen zsoldosok, normannok, akik jellegzetes nagy kardgombú, rövid, tömzsi keresztvasú, széles pengéjű, egykezes kardjukat, a normann kardot honosították meg. A Prágában őrzött, Istvánnak tulajdonított kiváló állapotú lelet is ilyen kard.

Tehát az első magyar kardok egykezesek voltak, a későbbi másfél, vagy kétkezes típusok mellett ez is közkedvelt fegyver maradt. Körülbelül 80-100cm hosszúak voltak, súlyuk 1, 5-2kg. Mai forgatóinak tapasztalataira támaszkodva tudunk következtetni előnyeire és hátrányaira. Kisebb mérete miatt gyors fegyvernek számított, bár ebben a tekintetben elmaradt a szablyától, azonban annál masszívabb, erőteljesebb volt és kétélűsége révén hatásosabbnak bizonyult. Használatához egy kéz szükséges, így a másik kézbe tőr, pajzs fogható.

A későbbi kardtípusok pengéje hosszabbá vált, hegyük elvékonyodott, keresztvasuk és markolatuk megnyúlt, így alkalmassá vált a kétkezes használatra. A XIV. század végére a kardokra egyöntetűen jellemző csatornavájatok is eltűntek, a kardlapból kiemelkedő kardgerinc foglalta el, ami erősebbé, inkább döfésre, mint vágásra alkalmassá tette őket. Keresztes hadjáratokkal közkedveltté vált a nagyméretű, dob alakú markolatgomb, amely ütésre, zúzásra kiválóan alkalmas volt.

A magyar kardok eltértek néhány tekintetben a nyugati fejlődései iránytól. Ez egyrészt annak tudható be, hogy hazánkban a török fenyegetés megjelenésével újra általánossá váltak a szablyák, így későbbi, főképp gerinces pengék nem terjedtek el. Másrészt a magyar virtus hagyományosan szablya-technikákra alapult, így a magyar katonák jobbszerették vágásra, mint döfésre használni kardjukat. Tehát a magyar kardok megmaradtak csatornavájatosoknak, szélesebb pengével, lekerekedő, tompább heggyel rendelkeztek.

A másfélkezes kardok – páncélkesztyűben egy, míg nélküle két kézzel forgatható -, vagy más néven fattyúkardok Magyarországon is közkedvelt fegyverré váltak a XIV. században. Nagyobb méretük miatt erőteljesebb, pusztítóbb fegyverek voltak. 3-4 kg körüli súlyuk és 120-140 cm-es hosszuk volt, ami lovassági használatra is alkalmassá tette őket, ugyanis lóhátról könnyen, hajlongás nélkül elérték vele a gyalogosokat. E nagyméretű pengében finomabb, pontosabb technika rejlett, mint egykezes társában, mivel a hosszú markolat miatt két kézzel jobban irányítható. A sokoldalúsága is figyelemre méltó, hiszen egy kézben is forgatható, sőt a vitézek kedvelt technikája volt a penge megmarkolása (vértezett kézzel természetesen). Így mintegy kalapácsként használták az erős, vaskos keresztvasat és markolatgombot, vagy a penge hegyével gyors szúró támadásokat vittek végbe az ellenfél páncélzatának illesztéseit, réseit megcélozva. A nagy méretekben persze hátrányai is megmutatkoztak: szűk helyen nehezen lehetett hatékonyan használni, az ellenfél közel kerülve könnyen kijátszhatta ezt a fegyvert.
A kardtípusok közül, ami igazán ritkaság volt nyugaton is, de Magyarországon még inkább, az a kétkezes kard. Hazánkban jórészt csak huszita, vagy német zsoldosok révén jelent meg. A „Landskneckte” (a kétkezes német elnevezése) hossza 160 cm-től akár 2 méterig terjedhetett, súlya 3 kg és 6 kg között mozgott. Drága fegyver volt, díszes keresztvassal és általában mindkét oldalon hárítógyűrűkkel, a penge oldalán hárítótüskével rendelkezett. Az ilyen fegyvert forgatóknak kivételes erővel és szaktudással kellett rendelkezniük, ezért is ezredenként egy-két ilyen „nagy kardmester” harcolt. Őket nagy tisztelet és megbecsülés övezte, kettős zsoldot kaptak, általában testőrök voltak, vagy a zászló védelmét látták el a csatában. A kétkezes technika egy magyar képviselőjét is ismerjük: Vásári Tamást, Vásári Miklós esztergomi érsek fiát, aki lova kantárát elengedve két kézre fogva kardját oroszlán módjára harcolt (1373).

Szablyák
Ezek az egyélű, egykezes fegyverek a XIV. században a lovagi keresztény szellem ellenére Magyarországon legalább olyan gyakoriak, mint az egyenes kardok. A betelepülő kunokkal a könnyűlovas fegyverzet alapja. A törökök déli betöréseivel újra aktuális eszközévé vált a közelharcnak, ugyanis ideális ellenszernek bizonyult a török vértezett lovasság, a szpáhik ellen. Később Hunyadi seregében már megszokott fegyvernem volt. A honfoglalás kora óta ugyan nem tűntek el a szablyák a csataterekről, azonban alapos változáson mentek át. A XIV. századiak hosszabb, egyenes markolattal, íveltebb pengével, hosszabb keresztvassal rendelkeztek, így kissé emlékeztetnek az egyenes kardokra. Kardgombjuk azonban nem volt és jól kivitelezett egyensúllyal sem rendelkeztek, mint a kardok. Ezek a pengék orrnehezek voltak, ami azt jelentette, hogy a penge súlypontja a hegye környékén volt. Így ezek a fegyverek kiválóak voltak a lovassági harchoz, megsuhintva a lendület és sebesség segítségével nagy sérüléseket tudtak okozni. Nagy előnyük volt, hogy ezt az orrnehézségből fakadó lendületet kihasználva gyors technikákra volt alkalmas, e lendület miatt pedig kevésbé fárasztó a forgatása.

Tőrök
A lovagi felszerelés elengedhetetlen kelléke volt a tőr, mivel a lovagi harcmodor megkívánta a létezését. A nyugati fegyverekkel való támadás általában nem ölte meg azonnal az ellenfelet, súlyos sérülésekkel (csonttörés, súlyos zúzódás, stb.) harcképtelenné tették az ellenfelet. A halálos szúrás általában ezekre a kis fegyverekre maradt, amelyeket eleinte csak merénylők használtak. A kegyelemdöfés kifejezés is ezekre a fegyverekre utal. A szilárd, vaskos, gerinces, kétélű pengék ezek. A vértezet hézagainál, vagy gyengébb részeinél használták őket.
Később e fegyverek mesterei különféle harctechnikákat fejlesztette ki, amikor a vitéz egyik kézben kardot, másikban tőrt tartott. Az ilyen típusú tőröket hárítógyűrűvel látták el, mivel ebben a harcmodorban a tőr védelmi szerepet látott el.
A XIV. század végén már olyan nyársszerű tőröket is ismerünk, amelyeknek a pengéje három élű, kifejezetten a halálos döfésre alkalmas, ezek voltak a kegyelemtőrök. Olasz közvetítéssel kerültek Magyarországra. A lovagok kardjukat baloldalon hordták, tőrüket jobb oldalon egyszerűen az övükbe dugva a gyors előrántás miatt.
E fegyvereknek a következő században egyre érdekesebb módozatai alakultak ki. A fogastőrök például, amelyeknek egyik éle a gerincig be volt fogazva, kitűnő hárítófegyverek voltak, az ellenfél kardpengéjét – miután a fogak közé ragadt – el is lehetet törni velük.



A 14. századi magyar hadviselés

A 14. századi magyar hadviselésre rányomta bélyegét a lovagkor szellemével és minden vívmányával együtt. Magyarország hadereje nem is annyira a keresztény államiság, mint inkább első nyugati származású királyaink miatt tette magáévá a nehéz lovas  nehéz vértes harcmodort. Anjou Károly és Nagy Lajos neveltetésüknek megfelelően pompás lovagi udvart szerveztek és tartottak, annak minden velejárójával, lovagi tornákkal, nagyszabású vadászatokkal és lakomákkal együtt. Így Buda semmiben sem maradt el a francia, vagy angol udvartól. A lovagi kultúra beágyazódott a honfoglalás kori társadalomba, így megjelent a magyar nemesek között is egy újabb úri személy: a lovag. A lovag sajátos képződmény a kötött feudális társadalomban. Kis kivétellel azt mondhatjuk, hogy a középkori keresztény Európában születéssel eldőlt előre az egyén társadalmi helyzete, karrierjének maximális magassága – vagy épp mélysége. A lovag ebből kivételt képezett, a lovagi cím nem volt nemesi kiváltság, bárkiből lehetett lovag, akinek megvoltak a kellő lehetőségei ehhez. Tehát ha szüleinek, hozzátartozóinak sikerült elérnie, hogy apród lehessen egy másik lovag, vagy főúr mellett, majd megfelelő felszerelést vásárolt magának és kitüntette magát tetteivel, elnyerhette egy alacsony származású is a lovaggá ütést. A lovagok pedig gyakorlatilag a nemességhez tartoztak, ezek után magas pozíciókba is juthattak.


Ennek megfelelően a magyar haderőbe is beépültek a nyugati elemek, azaz a nehéz lovas taktikákra, erős vértezetre alapuló technikák. A hadszervezetben is a nehéz fegyverzetű alakulatok lanceákba, magyarosan lándzsákba szerveződtek. Egy lándzsa a legkisebb egységet képezte a hadseregben: beletartozott egy nehéz lovas lovag, annak fegyvernöke, apródja és egy szolgája, akik lándzsás gyalogosként és íjászként harcoltak. Ezekből a lándzsákból épültek fel hűbéri, vérségi alapon a bandériumok. A nyugati elemek sokszor ténylegesen külhoni harcosokból álltak. Lajos király maga is gyakran alkalmazott zsoldoscsapatokat háborúiban, főként németeket – például a híres Lupo, avagy Wolfhart lovag vezényletével -, vagy olaszokat, cseheket (a cseh zsoldoskompániák nagy számban a századfordulón, a huszita háborúk idejében fordultak meg Magyarországon), franciákat. Károly és Lajos lovagi udvarteremtő munkálatai mellett, ezek a külföldi vitézek is meghonosították a lovagi harcmodort, azonban teljes társadalmi tendenciává az egyház vezényletével vált. A kereszt jelszava alatt a magyar főúri réteg is elsajátította a lovagi eszmét, különösen a keresztes hadjáratok idején, amikor is nagyszámú lovagi haderő vonult át nem egyszer az országon. Később az országba betelepedő lovagrendek révén már Magyarországra is eljutottak a lovagi taktika megújuló vívmányai.

Ami a magyar lovagkor hadtörténetében felettébb érdekes, az a harcmodor kettős strukturáltsága. Keleti, nomád eredete miatt a magyar hadszervezet a kereszténység felvétele után is tartotta lovasíjász, könnyűlovas technikáit, ezt főképp a kunok, besenyők és egyéb népelemek betelepítése erősítette. Károly és Lajos is nagy sikerrel alkalmazta a „pogányként, becstelenül küzdő” kunokat, akik így megfordultak az olasz csizmán, Szerbiában, litván és lengyel területeken és Dalmáciában is. Ezek a gyors manőverekre képes harcosok rendkívül hatékony kombinációnak bizonyultak a lassan mozgó nehézlovassággal. Ennek is tudható be Nagy Lajos sikersorozata a harctéren. Az úgynevezett Fehér Kompánia is ennek az együttműködésnek köszönheti nagy hírnevét (Itáliában harcoló angol páncélos és magyar könnyűlovas elemekből felálló zsoldos csapatról van szó, akiknek az egyik magyar vezére a híres Toldi Miklós volt).

Azonban nemcsak két jól elkülönülő haderő létezett Lajos király hadi népében  hanem a magyar lovagok is csak rájuk jellemző sajátságokkal rendelkeztek. Minden magyar lovag kiválóan forgatta kardját, de kitűnően bánt az íjjal is. Magának Károlynak is el kellett sajátítani a magyar fegyver, a reflexíj használatát ahhoz, hogy magyar királynak is tekintsék. Nyugati feljegyzésekben is olvashatjuk, hogy a magyar vitézek miféle becstelen fegyverekkel is harcolnak. Az íjászat olyan erős hagyomány maradt, hogy az oly kötött lovagi szellemet is képes volt a magyar kultúrára hajlítani. Mielőtt felkent lovaggá vált valaki végig kellett járnia ifjúkorában az apródok és aztán a fegyvernökök rögös útját. Az íjászat továbbélő tradícióját mi sem bizonyítja jobban az, hogy a Magyar Királyságban a hagyományos apródi „stúdium” mellett – ami úszás, birkózás és lovaglás volt – az íjászatot is el kellett sajátítaniuk. Csak ezek után válhattak fegyvernökké, ami a hagyományosan is lovagi fegyverek, mint kard, buzogány, vagy kopja forgatásának a megtanulását jelentette. Egyébként a lovagi hétpróba Lajos haditornáin alkalmazott változata is erre utal, hiszen a magyar lovagok próbái között ott volt az íjászat is az úszás, lovaglás, vívás, vadászat, éneklés és verselés mellett. Tehát a lovagoknak ezekben a művészetekben kellett kimagaslóan teljesíteniük az udvari közönség megbecsüléséért.


A fazéksisak

A középkori fejvértezet legjellegzetesebb, legismertebb típusa a heaume, azaz a fazéksisak. Az első és második keresztes hadjárat idejétől kezdve másfél évszázadon keresztül uralta a csatatereket, melyet kiváló védelmi tulajdonságainak köszönhetett, hiszen ez volt az első olyan sisak, mely teljesen beborította a fejet.

A fazéksisakok kialakulása

A 10.-12. században az alacsony, kúpos testű, úgynevezett normann sisakok voltak széles körben elterjedve. Bár a korábbi évszázadokban nem volt ritka, hogy az arc és a szemek védelmére különféle lenyúló pántokkal vagy álarccal egészült ki a fej védelme, a normann sisakok legtöbbje már csak egy orrvédővel, nasal-lal rendelkezett.

A 12. század folyamán tetejüket egyre kevésbé csúcsosra készítették, mely jellegzetes félgömb formát eredményezett. A század végére pedig már a teljesen lapos tetejű, felfelé szélesedő "sószóró" típusok voltak jellemzőek. Ekkorra a támadófegyverek fejlődése, nehezülése miatt újra megjelentek az arc védelmét ellátó különféle kiegészítések. Ezek már nem egyszerű orrvédők voltak, hanem a sisak elejére erősített erős acél vagy vas lemezek, melyek az egész arcot befedték. Ezeket a lemezeket szükségszerűen különféle légző- és szemnyílásokkal (ocularia) törték át.

A 13. század elejére ezekre az arcvédős sisakokra további - ekkor még különálló - lemezt erősítettek, hogy védjék a tarkót is. Alig egy évtizeddel később az arcvédőt és a tarkóvédőt egybekapcsolták: megszületett a fazéksisak.

A sisakok teteje eleinte továbbra is lapos volt, ezek azonban egy-egy erősebb ütéstől viszonylag könnyen behorpadtak. Ezért a 13. század folyamán kezdték ismét kúpos formájúra alakítani, hogy jobban lecsússzanak róla az ütések, vágások. Így ez a kúpos kialakítás maradt jellemző a következő évszázadokban egészen a fazéksisakok végső letűnéséig. A 14. századra forrt ki végleges forma: a fazéksisakok ekkorra már elég hosszúak voltak ahhoz, hogy a viselőjük vállára nehezedjenek, a fejnek pedig az eddigi lehető legteljesebb védelmet nyújtották.

Felépítésük

A fazéksisak teste jellemzően hengeres vagy hordó alakú, teteje eleinte lapos, később kúpos kialakítású volt. Kiváló védelmet biztosított a fejnek, de zárt sisak lévén a kilátás a szemek előtti keskeny látónyíláson meglehetősen korlátozott volt.

A légzést a szemnyílás alatti áttörések segítették: ezek kezdetben egyszerű lyukak voltak, a 13. század végétől azonban elterjedt a kereszt alakú áttörések készítése. Ez a díszítés és a vallásosság kifejezése mellett gyakran gyakorlatiasabb célt is szolgált: itt rögzíthették az övhöz – vagy később a mellvérthez - kapcsolt láncot. Ezáltal könnyen visszaszerezhette a viselője a fejéről leütött sisakot, de akár – ahogyan azt Colaccio Beccadelli 1340-es évekből származó domborművén is láthatjuk – a hátára is vethette, ha nem volt éppen rá szüksége.

Az arclemez merevségét gyakran a középvonalánál végigfutó, kereszt alakú élpánttal fokozták. A fennmaradt példányok és ábrázolások azt mutatják, hogy ez leginkább a többi részhez hasonlóan vasból vagy acélból készült, és csak ritkán bronzból.

Díszítés - festés és sisakdísz
Az arc eltakarásával a más módot kellett keresni az azonosításra. A katonáknak fel kellett ismernie a vezéreket még ha azok arcát nem is látták, de fontos lehetett, hogy az ellenséges harcosok is tisztában legyenek a viselő rangjával, így reménykedhetett benne, hogy a csatában inkább elfogják és váltságdíjat követelnek életéért cserébe, mintsem egyszerűen levágják.

A képzeletünkben gyakran csillogó acélként élő fazéksisakok a valóságban gyakran feketére voltak égetve, vagy a lovag pajzsával megegyező színűre voltak festve, ahogyan ezt a Maciejowski Biblia ábrázolásaiban is láthatjuk.

Az azonosíthatóságra való törekvés vezetett a sisakdísz megjelenéséhez is a 12 század végén. Ezek legfőbb alapanyaga többek közt bőr, fa, vagy gipsz lehetett, de gyakran használtak - számos más anyag mellett - ruhaszövetet vagy tollakat is. Nem csak a használt anyagok, de a formák is nagyon széles skálán mozogtak: ábrázolhattak koronát, hatalmas szarvakat, szárnyakat, de akár állati vagy emberi fejeket is. A legkorábbiak közé tartozik az I. (Oroszlánszívű) Richárd pecsétjén látható egyszerű, legyező formájú sisakdísz, az egyik leghíresebb pedig Edward, a Fekete Herceg koronás leopárdja.

Viselés és használat
Elődjéhez, a normann sisakhoz hasonlóan a fazéksisakot is állszíjjal rögzítették a fejre. Míg a korábbi sisakok a homlokra támaszkodtak, a fazéksisakokat már párnázott harangtető, vagy teljes bélés tartotta. A belső részre gyakran egy bőr szalagot szegecseltek, melyhez háromszögletű bőrnyelvek voltak erősítve. Ezeket középütt, kellő hosszt ráhagyva összekötötték, így lehetővé téve bizonyos szintű személyre szabhatóságot, hogy a sisak jól illeszkedjen a fejre, és a szemnyílás a megfelelő magasságban, a szemek előtt legyen.

Kiegészítő védelemkét a 13. század elejétől kezdve gyakran a fejre szorosabban illeszkedő fém koponyavédőt vagy bascinet-et is vettek alá, és láncgallért fűztek hozzá. Ez magyarázza, miért láthatunk sok ábrázoláson irreálisan nagynak tűnő sisakokat: immár a lovag fejétől szükségszerűen nagyobb koponyavédő és a rá vett lánccsuklya is bele kellett, hogy férjen a fazéksisakba. A 14. századtól kezdve a csatákban a bascinet-et már a lánccsuklya fölött, önálló sisakként hordták, elhagyva mind a koponyavédőt, mind a fazéksisakot.

A fazéksisak tovább fejlődéseA 14. századi műalkotások érdekes kísérletezésekről árulkodnak: fazéksisakok mozgatható, felhajtható vagy levehető arcvédőkkel. Ezekben elősejlik a sisakok egy következő generációja, azonban ezek a korai változtok úgy tűnik mégsem voltak elterjedtek, hiszen egyetlen példányuk sem maradt fenn napjainkra.

Az 1350-es évekre a fazéksisak elkezdett veszíteni népszerűségéből. Egyre kevésbé használták a csatákban, alkalmazásuk szinte teljesen áttevődött a lovagi tornákra, ahol még közel másfél évszázadig szolgált némileg módosult változata, az úgynevezett békaszájú tornasisak.

A fazéksisak azon tulajdonságai, melyek kiszorították a harcmezőről - súlya és viszonylagos mozdíthatatlansága - egyúttal kiválóan alkalmassá tették a lovagi tornákon történő használatra.

Az 1400-as évek elején megjelent, a kopjatörések alkalmával használt tornasisak meglehetősen magas testű, felfelé szélesedő, domború tetejű volt. Súlya teljesen a vállra nehezedett egy széles, nagy felületű vállrésszel, így nem csak a fejet, de a vállakat és a mellkas felső részét is védte. A sisaktest elülső része és a teteje közti rés szolgált látónyílásként: ezen kialakítás miatt csak a nyeregben enyhén előredőlve lehetett kilátni belőle. Az összeütközés pillanatában azonban a test hátrébb dőlt, így a kopja darabjai nem sebesíthették meg a szemet. Hogy jobban ellenáljanak az ütközésnek, a sisak bal oldali része gyakran erősebb volt, a légzőnyílások – amennyiben voltak – a jobb oldalon helyezkedtek el. Egészen a 16. század első negyedéig szinte változatlan formában tartoztak a lovagi tornák legfontosabb védőeszközei közé.

Távolsági Fegyverek 14. század

Kelevéz: Kinézetre a lándzsához hasonló, fára erősített fém hegy. Súlya azonban sokkal kisebb, mint a lándzsáé. Egy gyalogos harcos 6-8 darabot vitt magával a harcba. Ezeket a támadóira dobta. Nagy gyakorlatot igényelt. Ezeket vadászatokon gyakorolták békeidőben.

Hajító tüske vagy csatacsillag:Kereszt alakú kovácsolt fém lap, melynek mind a négy végét hegyesre és élesre kovácsolták. Nagy tömegben dobták a rohamozó ellenségre, de alkalmas volt a lovasrohamok megtörésére is. A lovak lábát, szügyét célozták. A csata előtti napon az ellenség elé a földbe rejtették tüskével felfele, így a rohamozó lovak illetve gyalogosok ha beleléptek, azonnal harcképtelenné váltak.

Íjak: A Magyarok rettegett fegyvere a visszacsapó íj. A középkorban nem pontos célzásra használták a csatamezőn, hanem területet lőttek be vele. Egyszerre 800-1000 íjász dolgozott vezényszóra. Hatásosságát tekintve egy történész azt mondta, hogy ereje akkor meg felet egy mai Mig-29-es vadászgépével. A vesszőre, (ami nádból vagy könnyebb fajsúlyú fából készült) fém hegyet erősítettek, melynek kovácsolt acélhegye volt. 30-50 méterről egy homokkal teli fém vödröt át lehetett vele lőni.

Számszeríj: Az íj továbbfejlesztett változata. Lassabb, mint a visszacsapó íj, felhúzása nehezebb, ezért a csatákban minden számszeríjász mellé egy gyalogost állítottak hogy védjék azt. Előnye viszont az ereje, illetve, hogy pontos célzásra alkalmas volt. Az akkor használatos páncélt könnyedén átlőtte akár 200-300 méterről is.


Szálfegyverek 14. század

A XIV. század jellemző döfőfegyvere a lándzsa, ami az Árpád-háziak idején Magyarországra vándorolt német lovagok közvetítésével érkezett hozzánk. Szintén ebben a században jelentek meg az alabárdok, kezdetben, mint vágó-ütő-döfő szálfegyver.

Alabárd: A XIV. században már használták. Elsősorban ajtónállók fegyvere volt, de a hatalom jelképe is. Forgatásuk hatalmas erőt és ügyességet igényelt.

Lándzsa: Fa nyélre erősített fém hegy. A botvívás szabályai szerinti közelharcra kiválóan alkalmas volt, de a fém hegy veszélyesebbé tette, mint egy egyszerű botot. Földre támasztva heggyel felfele alkalmas volt lovasrohamok megtörésére is.

Forrás:
Internet